B épp a Ház könyvtárát katalogizálja. Roppant segítőkész kollégáink vannak: én vasárnap segítettem neki egy kicsit, hétközben a többiek egymást váltva diktálják a címeket és az adatokat.
Így találkoztam dr. Rigler Richárd nyúlfarknyi önéletrajzi könyvével: a szerző Belga-Kongóban volt egy aranybánya-társaság orvosa a harmincas évek végén. Nagyon furcsa olvasni. És most, hogy ezt írom, tudom is, miért. Mert a könyvet 1992-ben adták ki, és Rigler addigra réges-rég egy baltimore-i kórház sebésze volt. Ennek ellenére, bár a könyv szórakoztató történetekkel van tele, a  legkevésbé sem pc. Az, hogy négerezik, még hagyján - elfogadom, hogy neki, magyar lévén nem társul ehhez a szóhoz olyan negatív jelentés, mint az amerikaiaknak. Na de amiket szemrebbenés nélkül leír... hogy úgy választott magának mosónőt, hogy lement a folyópartra, ahol félmeztelen lányok sulykolták a ruhát, és amelyiknek a legszebb melle volt, azt vette fel... az a kifejezés, hogy a magányát senki sem érti meg, és nem tudja "beleszeretkezni" a fekete szépekbe (mintha papírzsebkendők lennének, komolyan!), vagy pedig az a történet, ahogy afrikai "felesége" lett.

A kifejezés azért idézőjeles, mert ő sosem vette ezt annyira komolyan, mint a helyiek. Történt egyszer, hogy egy eldugott falucskába vetődött, megvizsgálni az ottaniakat. Azok tisztelettel megkérték, hogy mivel igen jó puskája van, legyen kedves lelőni nekik a közeli folyóban lakó vízilovak egyikét. Ők egyébként ritkán jutnak húshoz, és a vízilóból a falu népe hetekig lakmározna. Riglert nem kellett sokáig győzködni: csónakba szállt, és hamarosan elejtette az állatot. A faluban hatalmas ünnepséget csaptak, ahol ő volt a díszvendég, majd az  est tetőpontján a törzsfőnök hálából felajánlotta neki a lányát feleségül.
Rigler tiltakozott, de a törzsfőnök bizonygatta, hogy nem csak szép a lány (noha fekete a bőre), okos is: négy évig járt a missziós iskolába, tud franciául egy kicsit, és olyan ételeket is megtanult főzni, amiket a fehér ember szeret. Csak nem akarja megsérteni a főnököt a visszautasítással? - Rigler a végén elfogadta az ajánlatot, adott cserébe cirka kettő darab inget (fekete embernek nagy tisztesség a fehérek levetett ingét hordani, mert ezzel belé is átszáll a fehér ember ereje), egy napszemüveget, és hazavitte a lányt. Aki tényleg ügyesnek, kedvesnek szolgálatkésznek bizonyult - minden szempontból. (Sőt, ezzel a presztízse is növekedett: bárki szívesen elvesz később egy ilyen okos asszonyt, akin még a fehér doktor szeme is megakadt.)

Rigler szerződése három év múlva lejárt: mint minden nyáron, búcsút intett a helyieknek, és összecsomagolt. Az afrikai "felesége" egy év után döbbent rá, hogy többé nem tér vissza. Ekkor elment a misszióra dolgozni, majd hamarosan onnan is távozott - többé nem látta senki. Rigler leírta még, hogy évtizedekkel később amerikai feleségével visszatért Belga-Kongóba, nosztalgiázni egy sort, bár a kórházban és környékén már senki nem emlékezett rá egy öreg kertészen kívül. Még az a kölyökcsimpánz is meghalt a távozása után egy évvel, akit a külszolgálata alatt fogadott be nagy magányában, és aki együtt evett vele késsel-villával az asztalnál, vizitkor pedig kézen fogva kísérte a betegeket. (Aztán Rigler beadta őt egy cirkuszba.)


Folyton Cso-cso-szan jut eszembe.

Én úgy szerettem volna szeretni ezt a teaházakról és teacsempészekről szóló, hangulatos, tizennyolcadik századi regényt.
Sajnos nem ment.
Éreztem én, hogy meseként kellene olvasni, de nem tudtam elvarázsolódni. Talán ott kezdődött az egész, hogy az ezerhétszázas években játszódó historizáló regényben roppantul zavartak egyes elemek. A szereplők modern szóhasználata az egyik. A szerzőé a másik. Időről időre dühösen csaptam le a könyvet, és napokba tellett, míg újra rávettem magam a folytatásra. Az egyik esetben homlokig szaladt szemöldökkel olvastam: a teaházban segédként dolgozó fiú üres óráiban fát vág, hogy levezesse fölös energiáit. A micsodáit?... Hívjatok kukacoskodónak, de szerintem 1773-ban nemigen voltak fölös energiáik a boltossegédeknek, üres órákról nem is szólva. Az unatkozó jómódú polgárok esetleg ismerhették ezt a jelenséget. Talán. A boltossegédeknek maximum zabszem volt a fenekében.
A polgárok tanácskozásán pedig mindenki nagy figyelemmel hallgatta a moderátort... nos, ezek számomra annyira nem illettek a képbe, hogy végig képtelen voltam elhinni a dátumot.

Szerintem a szerzőnek a történetbe be-beszúrt rövid mesék illettek igazán. Ezek épp annyira stilizáltak, mint általában minden tündérmese: a királyfikról senki nem kérdőjelezi meg, hogy bátrak és erősek; a királylányokról pedig, hogy szépségesek és jók. Egyszerűen kijelentjük, és kész. A regényekben ez sajnos nem elég. A történetben életszagúbb karaktereket vártam. Orinról, a főszereplőről tudjuk, hogy fiatal, de ha a tizennyolcadik században ennyit utazott (akkoriban nyilván nem egyszerűen felült a repülőre; egy-egy távol-keleti hajóút évekig is eltartott), huszonéveinek elején kell járnia. Ennek ellenére az érzelmi érettsége, akár egy tizenhat éves, pattanásos kamaszé. A szerelmi szálat nem szerettem; éretlennek és szenvelgőnek tűnt, és a könyv akkora hangsúlyt helyezett a szexualitásra, hogy nem tudtam nekik elhinni: valóban "megtalálták egymást", és tengermély köztük a lelki összhang is - ez ugyanis semmiből nem derült ki.

Gaál Viktor remekül teremt hangulatot, és néhol nagyon szép képeket olvashattam ("... az emberek akárha a lány dalának apró, fekete hangjegyei lennének csupán"). De az itt-ott elhangzó konzerv, self-help könyvekre emlékeztető életbölcsességek, és a rengeteg írásjel - nekem egy szereplő ne kiabáljon rendszeresen három felkiáltójellel!!!, mert a második után már nem fogom komolyan venni - , valamint furcsa, hangsúlyosnak szánt, ám jelentés nélküli tördelés
("...Somerset ekkor éppen az emeleten volt,
a bejárat előtt elhajtott egy lovaskocsi ,
a hivatalnok keze egy pillanatra megdermedt, ahogy szája a csészéhez ért,
Elisha a pultra támaszkodott, úgy kezdett magyarázni Orinnak...")
teljesen agyonütötte az egészet. Az rpg-hu-ra elment volna egy novellának. Összességében: hármas. És csak azért, mert nagyon kellemes meglepetéshez társítom: a teáról ugyan a könyv csak ezotőr lufikat ír, de én pár fejezetet a debreceni Carpe Diem teaházban olvastam el, ahol egy csésze genmaicha és az itallap áttanulmányozása után többet értettem meg az egész kultúrából, mint az addigi kétszáz oldalból. Később aztán ezzel a szemmel olvastam tovább, ami sokat dobott az olvasókedvemen.

Nagy rajongója vagyok Jodi Picoultnak. Mondom ezt annak ellenére, hogy a Change of Heartnál kevés regény zavart jobban (egyértelmű Halálsoron-utánérzés). Szeretem a kidolgozott, életszerű karaktereket, a csavaros meseszövést, a sosem-egyértelmű problémákat, amelyeket boncolgat.

A Handle with Care-ben ismét forró krumplihoz nyúl: a hatéves Willow életét ismerhetjük meg, aki egy üvegcsontúságnak nevezett genetikai rendellenességgel születik; vagyis csontjai a legkisebb hatásra is könnyen eltörnek – hatéves koráig nagyjából ötven törést szenved. A regény azzal kezdődik, hogy Willow anyja, Charlotte beperli a nőgyógyászt, aki a vizsgálatok során nem vette időben észre a kislány állapotát. Csavar 1: a nőgyógyász Charlotte legjobb barátnője. Csavar 2: Bár Charlotte hithű katolikus, nem híve az abortusznak és nagyon szereti Willow-t, az esküdtszék előtt eskü alatt kell vallania, hogy ha előre tudott volna az üvegcsontúságról, elvetette volna a gyereket. Saját bevallása szerint ezt csak a pénzért teszi meg: a családra hatalmas anyagi terhet ró a kislány állapota.

A baj az, hogy nem tudtam azonosulni Charlotte-tal. (Sőt, Picoult sem. Nagyon nehéz egy olyan karakter megszerettetni az olvasóval, aki iránt az író is csak ellenszenvet érez.) Először is képtelen voltam megérteni, hogyhogy csupán hat évvel később veszi zokon a barátnőjétől a rossz diagnózist. Vagy ha az egész csak játék, és még ő maga sem gondolja úgy, hogy Piper hibát vétett – az még ellenszenvesebbé teszi. A család nem tűnik annyira szegénynek, hogy ez tűnjön egyetlen megoldásnak: Charlotte egyre csak azt emlegeti, hogy „majd amikor nem leszünk képesek fizetni a kezeléseket”, tulajdonképpen a jövőjüktől fél, nem a jelen ejti kétségbe. Hogy is ejthetné, amikor a nagyobbik lány például iPodot hallgat, és még ezernyi apró jele van, hogy O’Keeffe-ék a legkevésbé sem nyomorognak. Más kérdés, hogy ha nyomorognának, a valaha cukrászként dolgozó Charlotte helyében lecsapnék arra a – nagyjából a könyv közepén érkező - ajánlatra, hogy otthonról süssek kis delikáteszeknek, nem pedig a legjobb barátnőm tönkretételével igyekeznék pénzhez jutni. Jó darabig nem tudtam eldönteni, hogy vajon az én kultúrámban van a hiba (nevezetesen hogy a magyarok az amerikaiakkal ellentétben ezerszer inkább meggondolják, pereskedjenek-e), vagy mijez?...

Mivel Charlotte nem nagyon süt a könyvben, a fejezetek elején található receptek engem inkább zavartak, mintsem élvezettel olvastam volna őket.

A regény egyes fejezeteit különböző szereplők mesélik, mindig egy titokzatos „te”-hez beszélve – akiről aztán kiderül, hogy Willow. Na, ezen nem kevéssé lepődtem meg, mivel fogalmam sincs, hogy például a család ügyvédje mi a szöszért mesélné el Willownak, hogyan szakított vele a barátja a Facebookon, vagy az apja miért mondaná el, amikor házasságtörő gondolatai támadtak…

Marin, az ügyvédnő bonyolult családi életét szerintem felesleges volt belekeverni; a regény fő szálához nem adott semmit, viszont így, hogy csak háttérsztori, egy kicsit összecsapottnak tűnik.

Ameliának, Willow nővérének története ellentmondásosabb: Picoult nagyon érzékletesen írja le, milyen érzés lehet egy kiskamasznak a folytonos háttérbe-szorítottság, és hogyan vezethez ez testképzavarhoz, táplálkozási zavarokhoz, és öncsonkításhoz. (Bár Amelia problémái és gondolkodásmódja sokszor pár évvel idősebb tinédzserre utalnak, nekem egy tizenöt-tizenhat éves reálisabb lett volna. Na jó, a puritánabb új-angliai kisvárosokban inkább tizenhat.) A baj az, hogy a vége itt is elsietett: Amelia problémái egycsapásra szűnnek meg, miután pár hétre szanatóriumba küldik.

Piper, a nőgyógyász barátnő a legrokonszenvesebb szereplő – fel nem foghattam, Charlotte hogyan nem képes eléállni a per előtt, és elmondani neki, mit tervez -, de őt is kedvem lett volna megrázni, amikor se szó, se beszéd, otthagyta a praxisát. Orvosként tudnia kellett, hogy az ilyen típusú rendellenességek annyira ritkán fordulnak elő, hogy – pláne a terhesség korai szakaszában – nincs az az orvos, aki egyértelmű, valamiféle problémára utaló jel nélkül minden lehetséges (adott esetben kockázattal járó) genetikai vizsgálatot elvégezne az anyán…

A végepoént nem lövöm le, de marhára idegesítő, marhára emlékeztet egy másik regényére, és olyan csalódott lesz az ember az olvastán, hogy majdnem a sarokba vágja a regényt… (legalábbis én) Ráadásul nem is értem. Mindenesetre azon is teljesen felháborodtam, hogy Charlotte megnyeri a pert, majd semmihez nem kezd a pénzzel. Gratulálunk.

Összességében: hármas fölé. Senki ne kezdje a Picoult-val történő megismerkedést ezzel a regényével, mert soha el nem hiszi, micsoda bravúrra képes. Olvassátok ehelyett kétszer a Nővérem húgát.

Vannak ugye a Bibliában azok a részek, amiknél felvonjuk a szemöldökünket és továbblapozunk. A Templom részletes leírása, meg az áldozati állatoké. Meg az, hogy a nőket a havi ciklusuk során el kell különíteni pár napra.
Ez különben több ókori keleti népcsoportnál is szokás volt. És mivel ezen népek nagy része nomád életmódra rendezkedett be, innen ered az asszonyok vörös sátra, ahova minden újholdkor bevonultak három napra. Három napra, amelynek során nem dolgoztak a ház körül, mert minden tisztátalanná vált volna, amit csak megérintenek. Tehát előre főztek, előre hoztak vizet. Szerintetek tényleg olyan gyászos lehetett az a három nap kényszerpihenő, ahogy a Bibliából kitűnik? Anita Diamant szerint nem. Szerinte ünnep volt, az asszonyoké, a nőiségé, az Istennőé, akit akkor még szabad volt tisztelni, mert Mózes a regény idején még meg sem született, nemhogy a kőtáblákkal lejött volna a hegyről. A sátorban háromszög-forma süteményeket ettek, énekeltek és meséltek. De nem csak újholdkor. Itt zajlott a nővé érett lányok tiszteletére rendezett beavató ünnepség. Itt szültek, majd egy hónapig ki sem engedték a kismamát: a többi asszony nemcsak a szülés közben segédkezett; utána etette, mosdatta, kényeztette, hogy csak a gyermekével kelljen törődnie, és megerősödhessen. Egy hónapig, ha fiú született, és kettőig, ha kislány. Utóbbinak az asszonyok nem csak a hosszabb pihenőért örültek jobban. Életet adni egy élet-adónak hatalmas dicsőség. A lányok segítséget jelentettek anyjuknak a házimunkában. És ők vitték tovább az újholdkor anyáiktól hallott történeteket: a családét, az istenekét. Mint Dína, Jákób lánya, aki négy anyának volt a szeme fénye. Ebben az időben még a többnejűség is természetes volt...
Ha Anita Diamant könyvével otthon találkozom, biztosan nem veszem le a boltban a polcról. Elképesztően randa borítója van. Mint a legrosszabb, kilencvenes évek elejét kiadott Updike-könyveknek. Még szerencse, hogy itt egy lenyűgözően erőteljes festményt választottak neki.